Sötét szobám homályában

Remény nélküli szívvel ülök sötét szobámban,
Lelkem már rég elveszett a homályban.
Szemeimet bántja ez a koszos világ,
Szívem kopár dombján többé nem nő virág.

Elpusztítottál bennem minden jót és szépet,
A csillagokat sem látom már a sötét égen.
Meghalt bennem a remény, de él a fájdalom,
És ha rád gondolok lelkemben ég a szánalom.

Szótlanul ülök szobámban, a sötétben,
A fény sem talál utat a szürkület ködében.
Tudom, a régi dolgok mind feledésbe merülnek egyszer,
Nagyon jó lenne, ha végre itt lenne az az egyszer...

Szeretném elfeledni, hogy, mi voltál, ki voltál,
Azt elfeledni, ahogy szívembe kést szúrtál.
Szeretnék elbújni sötét szobámban,
És feledni akarok lelkem homályában.